Zene és történelem – etűdök

A zene minden kultúrának, kornak meghatározó eleme volt. Míg az ősi kultúrák zenéje szinte csak ritmusból állt, mára megszámlálhatatlan zenei stílus létezik, melyek közül mindenki megtalálhatja a neki leginkább tetszőt. Mert zenére szükségünk van, volt és lesz, hogy megnyugtasson, felvidítson, lüktessen, izgalomba hozzon, ellazítson, reményt adjon, elgondolkodtasson, megríkasson és megnevettessen, megérintsen, kikapcsoljon, felpörgessen, élményt adjon. Vidd tovább a dallamot!

Bár az egész világot sújtó gazdasági nehézségek miatt az embereknek nem volt pénzük, arra mindig akadt egy kis apró, hogy az utcazenészeknek adjanak, akik muzsikájukkal némi örömet csempésztek a reménytelennek tűnő mindennapokba. Pályafutása kezdetén többek között Édith Piaf, a később világhírűvé vált francia sanzonénekesnő is így tartotta fenn magát.

1939 és 1945 között a katonai táborokban, támaszpontokon fellépő zenészek, énekesek előadásukkal enyhítették a katonák lelkében felgyülemlett feszültséget, segítettek nekik legalább egy kis időre elfeledkezni az átélt borzalmakról, reményt és vigaszt nyújtottak, visszahozták a boldog békeidők emlékét és illúzióját. Karády Katalin, a kor ünnepelt sztárja is többször járt a fronton, hogy dalaival felvidítsa a katonákat. Az egyik alkalommal a Valahol Oroszországban című dalt énekelte, erről filmfelvétel is készült, de azt a színésznő vitatott politikai szerepe miatt végül csak az ezredforduló után mutatták be.

1948-ban a Szovjetunió Kommunista Pártja kiadott egy határozatot, amely az egész keleti blokk zenepolitikájára hatást gyakorolt. Eszerint az ítészeknek és az alkotóművészeknek hatniuk kellett egymásra, a kritikusok tehát a pártosság jegyében akár szocialista témaötleteketis javasolhattak az alkotóknak. Rákosi Sztálin legbuzgóbb tanítványának számított, ennek megfelelően a Zsdanov direktívái nyomán kialakult szovjet kultúrpolitika a magyar művészeti életre is erőteljesen rányomta bélyegét. Ennek jegyében született meg a városi legenda is egy, az Operaházban lezajlott beszélgetésről:
Rákosi: „Mostanában nagyon sok rosszat hallok önről, Kodály elvtárs!”
Kodály: „Én is magáról, Rákosi elvtárs!”

A forradalom éjszakáján, mielőtt megkezdődtek a harcok a Magyar Rádió Bródy Sándor utcai épülete körül, elővigyázatosságból egy mobil rádiós kocsit telepítettek az Országházhoz. A Rádió elfoglalásától a forradalom végéig már csak innen szólt az adás, telefonvonalakon keresztül. A rádiózáshoz nélkülözhetetlen a zene, ám a hangfelvételek a nagy sietségben mind a Rádió épületében maradtak. Szerencsére a technikusok a Parlament egyik klubszobájában találtak egy régi lemezjátszót néhány lemezzel. Köztük volt a Himnusz, a Szózat, néhány magyar dal és Beethoven Egmont-nyitánya. Másnap délben ez szólt, mikor Nagy Imre bejelentette, hogy amnesztiát kap, aki azonnal leteszi a fegyvert, egyúttal a következő hetek egyik leggyakrabban játszott darabjává vált. Beethoven a zenét Goethe Egmont című színdarabjához írta, mely témájában is kapcsolódik a szabadságharchoz, bár ez az egyezés feltehetőleg inkább a véletlennek köszönhető, és nem a rádió technikusainak műveltségét dicséri.

A negyvenhárom éven át – 1950 és 1993 között – működő Szabad Európa Rádió amellett, hogy a vasfüggönyön túli eseményekről hitelesen tudósította hallgatóit, nyugati zenéket is játszott: többek között Elvis Presley, a Beatles, a Rolling Stones, Jimi Hendrix, Bob Dylan, a Doors és Tom Jones korszakalkotó dalait. Az ifjúság ezeket hallgatva kicsit közelebb kerülhetett a vágyott, ám elérhetetlennek tűnő szabad világhoz.

Az ókori olimpiákról köztudott, hogy a kezdetektől szerves részük volt a zene. A több napon át tartó fesztiválszerű játékokon rendszeresen szerepeltek zenészek, akiknek különböző szerepük volt: kürtösök és énekesek vezették fel az eseményt vagy játszottak a szünetekben, de egyes versenyszámok közben is muzsikáltak: elsősorban dobosok, mert úgy vélték, hogy a lüktető ritmus segíti a koncentrációt és a mozgáskoordinációt. Maga a zene (mousziké) szó is görög eredetű, a múzsa (mousza) szóból származik. Egyes olimpiákon zenei versenyszámok is szerepeltek, ezekben zenészek, dalnokok, színészek mérték össze tudásukat.

Röviddel a berlini fal leomlása után Leonard Bernstein koncertet vezényelt Nyugat-Berlinben, a Filharmónia épületében. Másnap a város másik felén, a Konzerthausban megismételte a hangversenyt. Beethoven IX. szimfóniáját játszották. Bernstein bátran változtatott Beethoven és Schiller mesterművén, és a berliniek lelkesen fogadták a módosítást. Karmesteri pálcája alatt az Örömóda a Szabadság ódájává vált, a „Freude” (öröm) szó helyett a „Freiheit” (szabadság) hangzott el. „Biztos vagyok benne, hogy Beethoven is áldását adná rá” – mondta a 71 éves művész. A koncert után a karmester barátai társaságában ellátogatott a berlini fal maradványaihoz, és egy kalapáccsal maga is leütött néhány darabot a betonlapokból.

Az internet térhódításával, az okostelefonok és különféle hanglejátszók mindennapos használatának elterjedésével a zenehallgatási szokások is gyökeresen megváltoztak. Ma már bárhol, bármikor, bármilyen zene könnyen elérhető, letölthető mindenki számára, aki rendelkezik a megfelelő eszközzel. Hallgatunk zenét utazás, pihenés, munka, tanulás, sportolás közben, örömünkben, bánatunkban, kikapcsolódásként és még ezer indokkal, de leginkább mindenféle indok nélkül.